egy perc csend

Július elején már szót ejtettem arról, hogy a 2008-as Utcazene Fesztivál szem- és fültanúja kívánok/kívánunk lenni. Mivel lassan július hónap is eltelik, itt az idő egy röpke beszámolóra, kivesézendő azon koncerteket, amelyeket sikerült megtekinteni (az eredeti tervtől jelentősen eltér a lista).

A várakozásoknak megfelelően a Bauchklang volt a legnagyobb koncertélmény. Felesleges belemászni a részletekbe, aki megnézi vagy meghallgatja az osztrák srácok zenéjét, úgyis megérti milyen varázsa van egy ilyen fellépésnek, az albumok sokszori végighallgatása után ez így élőben mindent tarolt.

Előttük eredetileg belefért volna még Chris Cain, de sajnos "helycserés támadás" miatt erről lemaradtunk, kb. egy időben volt a Bauchklang-al. Ellenben a korábbra pakolt Raphael Wressnig & Enrico Crivellaro Organ Trio kellemes meglepetés és megfelelő kezdés volt.
A második napon kár volt kihagyni az LMT Connection-t, jó lehetett. A Caravan Palace viszont a terveknek megfelelően kötelező esemény volt. Tradícionális jazz manouche, némi elektronika, aztán mégtöbb elektronika, végül zajzene, némi headbanging és zseniális színpadkép.
A Souljazz Orchestra koncertjét sajnos egy hirtelen jött vihar szakította ketté (az addigi kb. háromnegyed óra viszont nagyon jó volt, kellemes egyvelege soul, funk és jazz zenének, az énekes hangja miatt néha a Mei Tei Sho ugrott be róla), a nagyszínpados La Kinky Beat-et pedig a hangolás után egy az egyben elmosta.
Waldeck sajnos csalódás volt. A Séd parkban elhelyezett színpadon már korábban is volt némi probléma a hangosítással, a technikusok nem voltak a helyzet magaslatán, és ez legjobban ezen a koncerten ütközött ki, így először ez csapta agyon a hangulatot, de később ellaposodott a zene is, a színvonalas albumok után nem egy ilyen hakni jellegű prüntyögésre számítottam. A Mau Mau kellemes volt, de közel sem annyira sokszínű, mint ahogy azt a programfüzetben leírták, és igaz ez az utolsó este fellépő La Familia-ra is.
A legutolsó nap azonban tartogatott még egy nagy meglepetést, amit előzetesen kifelejtettem megemlíteni, ami öreg hiba volt, mindenesetre örülök neki, hogy belefért a programba. A dzsesszpódiumon (magasan a legkellemesebb helyszín a fesztiválon, és nem, nem a babzsák fotelek miatt) lépett fel a Tzumo Electric Dreams, akik atmoszférikus, experimentális free jazz őrülettel kedveskedtek a közönségnek. A formáció névadója (Oláh Tzumo Árpád) mellett végre láthattam a dobok mögött Borlai Gergőt, akiről eddig csak ódákat hallottam, és most megbizonyosodtam róla, teljesen jogosan.
Ugyanezen a helyszínen kaptunk el egy részletet a Rozsnyói Péter Trió koncertjéből, stílusos klasszikus jazz, hihetetlen precizitással.

Nagyon fontos megemlíteni, hogy a város legalább ennyire érdekes és megunhatatlan volt, egy-két galériát, képtárat, múzeumot mindenképp érdemes meglátogatni, és minél többet sétálni az Óvárosban, mert tényleg nagyon szép.

(Szerettem volna sok képet lőni a koncerteken, de sajnos a vacak gépem csütörtököt mondott a félhomályban meg az esti színpadmegvilágításban, így az itt látható fotók a fesztivál hivatalos honlapjáról származnak.)

Úgy gondoltam, egy kis előretekintés nem árthat, legalábbis ami a nyári programokat, utazásokat illeti. És most csak arról írok, ami engem is érint (muhaha), de nem ádáz egoizmusom által vezérelve, sokkalta inkább kedvcsinálónak: egy olyan eseményről van úgyis szó, amelyet eléggé elkerül a média figyelme.
Mivel egyre vékonyabb a pénztárca, és egyre drágábbak a "nagyobb" fesztiválok, felmerült, hogy idén a Veszprémi Utcazene Fesztivált kéne megcélozni, mivel az belefér a költségvetésbe (értsd: ingyenes), valamint egyfajta nyaralásként is felfogható, mivel a belváros kellős közepén zajlik, így napközben egyéb programok (múzeumok, galériák) is közbejöhetnek.

Nagy késések után, nem is oly rég kerültek ki a programok, amelyek közül a következők keltették fel az érdeklődésemet:

Persze, némelyik koncert eleve üti egymást, szóval ennyit nem lehet megnézni, de mindenképpen szép teljesítmény volt ezt a programot összehozni (kisebb színpadok, valamint az utcazenészek még ezeken felül szerepelnek).
Egy hét múlva start!

www.utcazene.hu

Megtörve a csendet, egy újabb videot pakolok ide, a Dub Trio Illegal Dub című felvételének mozgóképes verzióját.
A nem oly rég hazánkban is fellépő zenekar instrumentális kavalkádja olyan 60%-ban dub, és 40%-ban minden egyéb, ami csak lehet, de nagyon domináns a torzított gitáros hangzás. Patton mester pártfogoltjai eddig két lemezt adtak ki, a New Heavy-t, és az Another Sound Is Dying-ot (Tenor Saw emlékét idézve, ugyebár). Tessék belefülelni.

Mostanság sokszor pörög végig nálam a Birdy Nam Nam 2006-os, s/t albuma. A francia dj négyes zenéje egy igen masszív instrumentális kavalkád, elsősorban az elektronika jegyében születnek a szerzemények, de olykor jazz, hiphop, világzenei elemek vegyülnek beléje.

Van ugye itten nekünk egy olyan, hogy turntablism, amiről persze először a hiphop, meg az olyan nevek ugranak be, mint Dj Qbert vagy a Beat Junkies. A Birdy Nam Nam tagjainak alapvető célja, hogy lemezlejátszóikat hangszerként használják, sőt, fogadtassák el a hallgatósággal. A küldetés részeként haveroktól kapott, valamint saját anyagokat, lemezeket, meg vinylre kivágott zenei mintákat, ütemket alkalmaznak, csoportosítanak, vagdosnak vagy effekteznek.
Szóval 17 dal, szépen sorba rendezve, tényleg dícséretes a lemez hierarchiája. Van benne minden, ami kell, de semmi sem fölöslegesen. És ezek itt ők, a Last.fm-en: Birdy Nam Nam.

Azt hiszem, most vett erőt rajtam a nagy tavaszi fáradtság, annak ellenére, hogy tavasz nincs is olyan teljes valójában, mert az idei április minden eddigin túltesz rapszódikus időjárás tekintetében. Szóval mostanság valahogy mindenből idegeskedés lesz, meg aztán mindenből elegem van egy picit, emellett meg tényleg rohadt fáradt vagyok, naponta három vagy négy kávé befigyel.
Amúgy programok terén nincs megállás most sem; tegnap robbant a nagy hír, hogy vasárnap lép fel a Garaboncziásban a HORSE The Band. Először poénnak vettem, de később kiderült, nem az, valami görög fellépés helyett csöppentek kisvárosunk kicsiny borozójába.
Május 2-án meg elméletileg az Another Way tér vissza a deszkákra nagyobb kihagyás után, mellettük meg talán lesz egy Rushworms koncert is, de ezek még nem fix dolgok.

Az utóbbi években egyre nagyobb teret hódít magának a breakcore. Egyre több előadó munkásságát ismerhetjük meg, ezzel párhuzamosan pedig egyre több kiadvány lát napvilágot.
Aaron Spectre néhány más elektronikus zenei műfajban is otthonosan mozog, hallhattunk tőle kitűnő idm szerzeményeket is akár (Lost Tracks). Drumcorps névre hallgató side-projektje eddig egylemezes vállalkozás, nagy hatással volt az egész breakcore szcénára.
A 2006-ban megjelent Grist című korong hangzásvilága egészen új határokat nyitott meg. Ha a breakcore-t tört ütemek közé tűzdelt metál-riffekként határoznánk meg, akkor ez az anyag breakcore és még egy kis metál (vagy talán grindcore?). Figyelemre méltó tény például az is, hogy a Drumcorps egy hivatalos zenei profilján inspirációként olyan zenekarok vannak megemlítve, mint a Converge, a Botch, a Pig Destroyer vagy éppen az Isis. A Grist nyitó felvétele a "Botch Up and Die" (a cím egyszerre utal a Botch-ra és a Curl Up and Die-ra) egyfajta elekronikus átértelmezése a Botch "To Our Friends In The Great White" című dalának. Ugyanilyen utalás még például a harmadik felvétel, a Pig Destroyer Destroyer, azt hiszem a fentebb olvasható felsorolás után nem kell mondanom, melyik zenekarra utal.
Ha tehát a Drumcorps hangzásvilágról beszélünk, akkor valóban úgy lehet leírni, mint a felsorolt elődök zenéje breakcore-ba oltva, néhány helyen tört ütemeket hallhatunk (ez azonban nem domináns), a torzított gitár annál nagyobb teret hódít, és ezek mellett bekerül még mindenféle effekt, amely kellőképpen torzít és szétszedi a rendet, olykor-olykor kellően experimentálisan.

Íme, egy újabb hazai korong, amelyről csak szuperlatívuszokban beszélhetek.

Már itt a blogon is jeleztem, régóta vártam a Chief Rebel Angel debütáló lemezét, és habár már csak 2008 első heteiben érkezett meg (rendelési procedúra, stb.), mégis kijelenthetem, nálam a 2007-es év albuma.
Talán még annál is jobban tetszik, mint amit vártam, és ezzel már igen sokat mondtam. A Death Rock City a felvételek hangzását tekintve az egyik legzseniálisabb magyar munka lett, amennyire nyers és széttorzított minden mozzanata, ugyanúgy precíz és kidolgozott is egyben. Minden hangszer a helyén van, a dob, a basszus, a gitár és az ének is "kellemesen" támadja a hallójáratokat.
Ismert dal volt már a Mad Dog Fever és a Cold Hard Thing, ezek új hangszerelésben kerültek az albumra. A megjelenés után felkerült a májszpészre még a Sour Toe Jive és a The 57 Deal is, így ezek is hamarabb a köztudatba kerültek.
Jól sikerült darabok sora alkotja egyébként is az egész lemezt, első hallgatásra nehéz és tömény, de többszöri végighallgatás után ez minden bizonnyal megváltozik, és ebben sokat segít a szövegkönyv is, amelyben egyedül a Rolling and Tumbling nem szerepel (talán helyhiány miatt?).

Persze semmi sem tarthat örökké, a Death Rock City kiadása után nem sokkal Pándi Balázs, dobos kivált a zenekarból, helyére Csaba Ákos került, valamint egy negyedik tag, Fidó is erősíti a mezőnyt, mint első számú gitárnyúzó.
Fidó egyébként már az albumon is közreműködött a már említett Sour Toe Jive, valamint a Mean Machine című szerzeményekben. Emellett hallhatjuk Egyedi Péter (ismerős lehet, többek között, az Isten Háta Mögött-ből) munkáját az Astoria-ban (ez egy kvázi outro), Gábor Andrást a Rolling and Tumbling-ban, Jakab Zoltán a The Dead Bird Song-ban énekel (ez talán a legzseniálisabb felvétel), és dr. Máriás szaxszofon-játékát a The 57 Deal-ben.
Változatlan bizalommal állhatunk neki a koncertekre járásnak, ha épp egy közeli CRA buli van a láthatáron, a death'n'roll élőben is tarol.

www.deathrockcity.com
www.myspace.com/chiefrebelangelbudapest