egy perc csend

Most néztem meg a The Fountain című filmet.
Miután megnéztem a Requiem for a Dream című Aronofsky filmet, egyből beleugrottam a mély vízbe, és elkezdtem kutatni a rendező munkásságát. Így leltem rá az 1998-as Pi című alkotásra. Hasonló megoldások, megfelelő színészek, sajátos képek, és a tragikus jelleg meghatározó mindkét esetben. A Pi és a Requiem filmek után, amikor meghallottam a The Fountain c. film készítéséről szóló híreket, egyértelművé vált: ezt is látnom kell.
Ez most történt meg. Régóta vártam; nem kellett csalódnom. Egy perc sem telt el úgy a filmben, amely közben csalódottságot éreztem volna. A képi világ mondhatni tökéletes, a két főszereplő, Hugh Jackman és Rachel Weisz szintén megfelelnek feladatuknak, és azt hiszem az operatőri munkákkal sem volt probléma.
Három fő idősík fut a filmben, a szereplők nagy része azonban ugyanaz mindháromban. Lassan bontakozik ki a történet, és sok kép, illetve jelenet ismétlődik meg, vagy tér vissza közel azonos formában. Aronofsky tehát saját, jól bevált módszereit alkalmazza újra, mindezt kitűnő precizitással és szakértelemmel.

Hasonló változatlanság figyelhető meg a filmzene terén is. A rendező ezúttal is Clint Mansell-el, Mansell pedig most is a Kronos Quartet-el dolgozott együtt. Mansell zeneszerzői zsenialitása tökéletes összhangban van a rendező munkájával.
Érdemes időt szentelni rá, de a történet fonalát nehéz nem elveszteni, ezért egyszeri megtekintés nem lesz elegendő...